Az égen a feketén tündöklő csillagokat látom. Nem találom furcsának - hiszen a lelkem már rég megszokta a nem emberi dolgokat. Mégis valami  mást is érzek a levegőben. Valami, amit nem lehet kézzel megfogni, de nem rossz dolog. Viszont ijesztő, hogy itt van. Látom. Látom anyát. Látom, ahogy a fekete csillagokat bámulja a tó felett. A baglyok hirtelen elhallgatnak, mintha ők is azt néznék amit én. Nem telik el tíz másodperc anya meglát és elfut. Én utána akarok szaladni, de belesüllyedek a tóba. Elmerülök, úgy érzem, hogy a víz örömmel kebelez a mélyébe. Becsukom a szemem, várom, hogy vége legyen az álomnak. De hiába. A rémálmok sohasem akkor végződnek, mikor azt szeretnénk. Kezdek megbolondulni, bepöccenni. Nem ellenkezem, mert tudom, hogy álmodom. Egyszer úgyis vége, felébredek. De a szenvedést még mindig érzem. Érzem, egyre jobban.